Majalah PowerPlay

Bizonyosan mindnyájunkban elkezdődött valahogy a jéghoki iránti szeretet. Mindenkinek megvan a saját sztorija, saját élménye. Vannak, akik sokáig nem akarták megszeretni, és mégis hetente teli torokból éltetnek egy számukra szimpatikus csapatot. Esetleg rendelkeznek is eggyel, itt a PPM-en.

Volt szerelem első látásra, valamint lassan, de nagyra burjánzó imádat. Gondolom valamilyen módon mindenki magára ismert a bevezetőben, mivel olvassa a cikkem.

Ezért gondoltam, hogy hasonlítsuk már össze egy kicsit játékunkat, a valósággal.

Nem is gondolnánk mekkora hatással van egymásra a két világ. Gondolkozzunk el rajt egy kicsit, és biztos találunk olyan eseményt, amit a másik hatására csináltunk. Csak, hogy mindenki megértsen, elmesélem a saját történetem.

Nagyjából egy évvel ezelőtt elkezdtem nézegetni a tv-s hoki meccseket. Nem mondom, hogy mindjárt a B-középbe akartam kerülni bármilyen meccsen, de onnantól nem volt visszaút. Jobban szurkoltam Ocskay Gabiéknak, mint bármilyen focicsapatnak, akiket évekig szerettem. Félreértés ne essék, még mindig szeretem a focit, de az egyeduralma megszűnt. Ekkor már elindult lassan a PPM jéghokijának béta verziója. A neten keresgéltem, mert nagyon szerettem volna követni azt a szokásom, ami még a labdarúgás iránti szeretetem hozott ki belőlem. Ez lényegében a menedzselés, amivel középiskolásként kilógtam a tömegből, most meg több ezer emberrel együtt játszhatom. Akkoriban, talán a kevés magyarnak köszönhetően, még csak érdekesség volt számomra a PPM-ezés. Mellette igazgattam focicsapatom ügyeit, és még sok más mindennel múlattam az időt. Még januárban, egy barátommal beszélgetve viccelődtünk, hogy egyre többen szeretik a jéghokit, a vb-re talán már országszerte népszerű lesz.

Aztán sajnos KisCsicsó elment, de talán az űrrel, amit maga után hagyott, rengeteg jégkorongozót, és szurkolót hozott a sportnak. Vegyük csak példának, hogy mindenki a mi szurkolótáborunkat szerette volna a vb-n. Meg is értem, mert talán mindenki meg akarta mutatni Gabinak, hogy nem hiába küzdött, és hajtott annyira. Míg korábban talán 1-2 emberrel találkoztam az utcán, aki szerette a jéghokit, ma mindenki tudja, hogy kikről beszélek, ha azt mondom: Ocskay Gábor, Vas Márton, Szuper Levente, Ladányi Balázs, és még sorolhatnám. Rajtol a PPM-es hoki első szezonja, és elképedve látom, hogy majdnem ötezer játékos van kis hazánkból. Ugyan még fogalmam sincs, hogy a bétában hány magyar volt, de engem ez a szám meglepett. Ugyan kicsit stagnál most a létszám, de fog ez még nőni.

Ezt a sportot, amit talán írhatom, hogy a 2008-as évig elsősorban Székesfehérváron, Dunaújvárosban és Budapesten nézték, szerették, ma már a legkisebb falvakban is vannak szurkolók.

De ne csak az én példám tekintsétek, gondoljatok a sajátotokra.

Az ember talán nem is gondolná, hogy mekkora hatással van egymásra a játék, és a valóság. Valaki megszereti a hokit, akkor talán játszani is kezdi. Lehet fordítva is. Nem egy embert ismerek, aki előbb játszott számítógépen, konzolon, vagy interneten jéghokit, mint megnézett volna egy meccset. Ha jól megy a csapatunknak, akkor azért, ha rosszul, akkor meg hát azért akarunk jó csapatot is magunknak. Akik meg úgymond kedvenc nélkül, pártatlan hoki szeretőként játszanak, azok pedig saját csapatukat szeretik. Ha egy általunk kedvelt csapat híres az utánpótlásáról, akkor mi sem szeretnénk semmiképp lemaradni a sportakadémia fejlesztésében. Miután válogatottunk történelmet írt, a majd' ötezer magyar csapattulajdonos is szeretné megmutatni a világnak, hogy Magyarországon is szeretik, értik, és játsszák úgy ezt a sportot, mint Kanadában, az USA-ban, vagy Oroszországban.

Akárhogy is, egy fontos dolog összeköt mindnyájunkat. Minket, virtuális menedzsereket egymással, a valósággal, a PPM-es csapatunkkal. Ez pedig nem más, mint a jéghoki iránti szeretetünk.