PowerPlay περιοδικό

Marco Rossi magára vállalta a felelősséget, de mintha megváltozott volna a légkör a csapat körül.

Ahhoz a generációhoz tartozom, amely már a kijutást is nagyra értékeli, mert úgy nőtt fel, hogy 2016 előtt erre halvány esély is csak a legritkább esetben kínálkozott.

Ezért is zavarba ejtő érzés számomra – miközben a tizenkilenc Németországban töltött nap után a helyszínen átélt csodálatos élmények és nagyszerű kalandok egy életre elkísérnek –, hogy a magyar együttes szereplését illetően most mégis kicsit inkább a csalódás érzése munkál bennem. Pedig lett pontunk is, gólunk is, és hajszálra voltunk a továbbjutástól, amit már egyértelmű sikerként lehetett volna elkönyvelni. Nem is csoda kellett volna hozzá, csupán egy sztárcsapat (Anglia vagy Portugália) papírforma-eredménye. A góljaink szépek voltak, a második egyenesen katartikus, az Eb érzelmi csúcspontja. Pontunk három is lett, eggyel több is, mint az előző Eb-n, amit akkor mindenki sikerként könyvelt el. A csalódásérzésem egészen másból táplálkozik, mert olyan jelenség ütötte fel a fejét, amire álmomban sem számítottam. Lehet, hogy nincs olyan nagy baj, mint gondolom, és csak a sugallataim csalnak meg, de most először érzem azt, ami mindennél fájóbb, még annál is, mint ha gól és pont nélkül jött volna haza a válogatott: hogy a szövetségi kapitány és a csapat között megtört valami. Valami, ami korábban olyan szilárd kötelék volt, amit az erőnk legfőbb forrásának tulajdonítottam.

A SVÁJC ELLENI VERESÉG HOZTA FELSZÍNRE A FESZÜLTSÉGEKET

Évek óta a játékosok mind a hivatalos nyilatkozatokban, mind az informális beszélgetésekben azt hangsúlyozták, hogy a válogatottnál milyen remek a hangulat, mindenki jóban van mindenkivel, nagyon sok szabadidőt is töltenek együtt a telki összetartásokon, volt játékos, aki egyenesen úgy fogalmazott, valóságos ünnep, felüdülés számára, amikor a külföldi klubcsapatától hazatérhet a válogatotthoz, teljesen kivirágzik olyankor. Soha, egy percig sem volt okom kételkedni ebben, már csak azért sem, mert ez „át is jött”, magam is így érzékeltem kívülről. Most is mondták, mondogatták ezt a kiváló hangulatot a játékosok egy ideig, de egyre ritkábban és – úgy éreztem – egyre kevesebb meggyőződéssel. Aztán az emberhez eljutottak innen-onnan hírek, belülről kiszivárgó információk, amelyek mind azt sugallták, hogy valami nem olyan, mint szokott. Igaz, ez már a svájci meccs után volt, és egy vereség gyakran felszínre hozza a mélyben lappangó feszültségeket. Az Eb-stadion kivetítőjén és a médiatribünre kihelyezett monitorokon mindig lehetett követni, ahogy a csapatok busza megérkezik a stadionba, szállnak le a játékosok, az edzők, mennek az öltözőbe. A németek elleni meccs előtt Stuttgartban olyan arckifejezéssel lépett le mindenki a buszról, elsőként a szövetségi kapitány, hogy vágni lehetett a feszültséget. Bár a pályán aztán a vereség ellenére helytállt a csapat, a mérkőzés előtti metakommunikáció azt súgta, mintha mindenki úgy állna hozzá, csak ezt ússzuk meg valahogy ép bőrrel. S még a svájci meccs előtt is fura volt, hogy a szokottnál negyedórával korábban elkezdett bemelegíteni a csapat, a második félidőre pedig öt perccel korábban kijött – mintha túlzottan ráfeszültek volna a játékosok arra a találkozóra.

NAGY KÉRDÉS, HOGY KI ÉS MIT ENGEDHETETT MEG MAGÁNAK…

Nem lehet tagadni, hogy a weileri hetek alatt végig téma volt egymás között az „elrontott felkészülés”. Hogy a korábbi két Eb-n talán több idő volt a felkészülésre, a közös munkára, 2016-ban még ausztriai edzőtáborra is futotta az időből Franciaország előtt, most később tudott csak találkozni a teljes keret, esetleg nehezebb volt azonos edzettségi szintre hozni a játékosokat, miközben egyikük az NB I-ből, másikuk Dél-Koreából, a harmadik az Egyesült Államokból, a negyedik pedig valamelyik kispadról érkezett. Ebben nem szeretnék állást foglalni, mert egyrészt ebbe még mi sem láthattunk bele, másrészt nem is értek hozzá, de jutottak el hozzánk olyan hírek, és a pályán is látható volt, hogy a keretben nyolc-tíz játékos is jóval a saját csúcsformája alatt volt.

A másik téma, amit szintén fenntartásokkal kell kezelni, de nem lehet kihagyni a képletből: a pletykák. Mert voltak most bőven arról, hogy mi zajlik a táboron belül, hogyan alakulnak a közösségen belüli erőviszonyok és hierarchiaharcok, ki és mit engedhet meg magának. Egészen vad mendemondák is szárnyra kaptak – de mivel ezek pletykák, kezeljük is pletykaként, viszont ahogy mondani szokták: ha csak a fele igaz…

Meggyőződésem szerint ezeknek a nem várt folyamatoknak és jelenségeknek a szövetségi kapitány elsősorban áldozata. Ugyanakkor néhánynak az előidézője is lehetett. Talán, mert egyes posztokon ragaszkodott azokhoz a bevált embereihez, akik nem voltak formában, de korábban jó szolgálatot tettek neki. Más posztokon viszont annak ellenére változtatott, hogy akiket mellőzött, azok a selejtezőben fontos csapattagok voltak. Nem tudom elképzelni, hogy ne járt volna belső konfliktussal az, hogy az Eb-keretbe olyanok is bekerültek, akik a kvalifikáció kivívásához nem járultak hozzá. Kívülről meglehetősen rejtélyes például a korábban mozdíthatatlan Lang Ádám látványos mellőzése is Köln után. Marco Rossi nem volt merev abból a szempontból, hogy Szalai Attilához, Nagy Ádámhoz is hozzá mert nyúlni (más kérdés, hogy a helyükre állók sem igen tudták emelni a szintet), és ezúttal is voltak kiváló személyi döntései, Csoboth Kevin beküldésére például jól ráérzett. Ám ezúttal mintha a kétségbeesés mozgatta volna a gondolatait a svájci meccs után (például a jobb oldali belső védő és a belső középpálya megtalálásában), és az is frusztrálhatta, hogy a jobb oldalon Loic Nego kiesése miatt nem is volt nagyon alternatívája. Ám hangsúlyoznám: nem szakmailag kívánom elemezni a csapat játékát, sokkal jobban izgat most az, hogy ezek a jelenségek hogyan hatottak a csapat mint eddig kiváló közösség belső dinamikájára.

Valaminek vagy valakiknek okoznia kellett ezt a tapintható feszültséget, ami nem tudható be önmagában a Svájc elleni fiaskónak, amelyet a játékosai helyett lényegében magára vállalt a kapitány, mégis úgy gondolom, topligás játékosok vannak a csapatban, akiknek maguktól is tudni kellett volna reagálni arra, amivel Svájc meglepte a válogatottat.

Azt mondta a kapitány, hogy egyetlen percét sem tudta élvezni ennek az Európa-bajnokságnak. Az derült ki, a portugálok mérkőzése után csak néhány stábtagjával beszélt pár szót, a játékosokat nem említette. Később azt mondta róluk, hogy nem kritizálhatja őket, mert megtettek mindent. Pedig akár mondhatta is volna, hogy a kulcsemberei közül ezúttal többen is cserben hagyták.

Szilárd meggyőződésem, hogy nincs alkalmasabb edző, akivel a magyar válogatott nekivághatna a vb-selejtezőnek. Remélem, kipiheni ezt az Eb-t, és újult erővel nekilát a munkának a Mister. De… Szinte biztos, hogy ehhez fel kell melegítenie egy kapcsolatot, újra meg kell teremtenie a pozitív légkört, rendet kell raknia.

Szerencsére már bizonyította, hogy jó az ilyesmiben is, és képes rá!

                                                                                                                                              BODNÁR ZALÁN